Egyszer volt, hol nem volt, valahol nagyon messze egymástól élt egy fiú és élt egy leány. A leány nem tudott a fiúról, a fiú sem tudott a leányról. Élték a saját életüket, mely mindkettőjük számára a megélt boldog percek, órák, napok mellett nagyon sok megpróbáltatást, terhet rakott rájuk.

Boldogok voltak mindketten a párjuk oldalán, amíg a sors úgy nem döntött, hogy elég volt a boldogságból, most már ideje szenvedni is egy picit. Ezt a picit igazán nagy betűkkel és tüskés betűkkel kell elképzelni! Mert a sors kegyetlen játékot játszott velük. A legkegyetlenebbet, amit érző emberi szív érezhet. Elvette a párjukat. Egyedül hagyta őket, magányra ítélve. És talán kárörvendő, kaján vigyorral az arcán figyelte, sikerül-e fölőrölni a két ember életét, sikerül-e eltüntetni őket az élet útvesztőjében.

És akkor kezdődött a csoda. Mindketten kétségbe esetten igyekeztek túltenni magukat a rájuk szakadt magányon, igaz nem sok eredménnyel. És egy reggel a leány elolvasta a fiú önmagáról szóló sorait. Úgy érezte, ez az ember talán őszinte, hiszen le merte írni, hogy mi történt vele. Nem szégyellte a világ előtt kitárni az életét, a sebezhetőségét, a jajkiáltását valaki után, aki talán nincs is, nem létezik. A leány üzent a fiúnak. Az üzenetnek hosszú, hosszú beszélgetés volt a folytatása. Úgy érezték mindketten, hogy szinte gyerekkoruk óta ismerik egymást. Föl sem tűnt nekik, hogy eddig azt sem tudták a másikról, hogy létezik. Az sem tűnt föl nekik, hogy közel, 300 kilométer választja el őket egymástól. Ők csak beszélgettek és úgy érezték, olyan harmónia van közöttük, mintha mindig közösen élték volna az életet.

Aztán következett a véletlenek olyan sorozata, amely már nem is véletlen, mert valaki úgy rakta össze őket, hogy a vége egy kerek egész lett. A leány  a barátnőjéhez készült látogatóba. Elmesélte a fiúnak. A fiú unokatestvére véletlenül ugyanabban a városban lakott, ahol a leány barátnője. Ráadásul véletlenül a fiút korábban éveken keresztül szoros szálak fűzték ehhez a városhoz. Felajánlotta a leánynak, hogy az út utolsó harmadát már ne vonattal tegye meg, ő elviszi a barátnője városába. A leány elfogadta az ajánlatot, pedig még soha nem találkozott a fiúval. Végigbeszélték az utat. Elmesélték egymásnak az elvesztett Kedvesek történetét. Jól esett nekik egymás kezét fogva, hallgatni a másikat, rossz volt elbúcsúzniuk egymástól. A leány szerette volna, ha visszafelé a fiú vele lehetne legalább fél útig, de nem merte kérni. A fiú véletlenül megkérte a leányt, engedje meg hogy visszafelé fél útig elvihesse őt. Ebben már benne volt az új Kedves megszerzésének lehetősége úgy, hogy az új Kedves nem akarja a régit eltakarítani az útból, hanem azzal a tudattal tudnának élni, hogy addig is tartoztak valakihez, akivel boldogok voltak és ez után újból boldogok lehetnek egymás mellett. Nem volt közöttük olyan téma, amiről ne tudtak volna őszintén, fenntartás nélkül beszélni. Újra fájt a búcsúzás, nem tudták, mikor tudnak legközelebb találkozni. Aztán a leány talált egy helyet, ahol nem csak egy-két órát tudnak együtt tölteni, hanem akár egy egész napot is. Ismét találkoztak. Azt gondolom, ez a találkozás eldöntötte a későbbi sorsukat. Már nem csak beszélgettek. Felfedezték egymás vágyait, megismerték a másik testének legapróbb rezdülését, a szavak mellett már az érzékek is beszéltek. Ezek a szavak már követelték a folytatást, kívánták az egymás mellett eltöltendő időt, ez már a jövőről szólt. Csak ott volt a távolság. 300 kilométer. És akkor a fiú döntött. Eldöntötte, hogy fölszámolja addigi életét. Otthagyja a múltat, közel akar kerülni a boldogsághoz, a megismert és megszeretett új Kedveshez. A leány egyet értett a fiú döntésével. Most már keresni kellett egy várost, a városban egy helyet, ami csak az övék lesz, ahol bármikor, bármeddig együtt lehetnek. Megtalálták a várost, megtalálták a helyet, de a fiú egyedül nem tudta végrehajtani a változást. A leány segített. Ma már ott élnek egymás közelében, ha kedvük van találkoznak, örülnek egymásnak. A lélek és a test egyet akar! Azt, hogy az elkövetkezendő éveket egymással, boldogan, szabadon, szeretetben élhessék. Úgy gondolták, friss még a kapcsolatuk ahhoz, hogy a családjuk is tudjon róla. Elhatározták, ameddig lehet, titokban marad minden. De a véletlen megint mást mondott. Már a család is tud róluk. Nem csak tud, hanem melléjük állt. Te, kedves ismeretlen, aki elolvasod ezt a mesének nevezett valóságot, lehet, azt hiszed sok idő telt el, amíg ez a történet idáig alkakult. De nem. Ez olyan történet, mint a vihar! Hirtelen jött, elsodort mindent és ez lett a végeredmény. Az első levélváltástól mostanáig egy hónap. Gondolhatod magadban, hogy felelőtlen fiatalok! Nem. Nem fiatalok. Javakorabeli emberek. Az az érdekes, hogy ez így történjék, annak az esélye egy volt a milliárdhoz. És mégis így történt. Aki a két embernek a tragédiát adta, meggondolta magát és javított. Megadta a lehetőséget arra, hogy egymásra találjanak, boldogok lehessenek, még egyszer utoljára megtapasztalhassák a szerelem ízét, érezzék az igazi szeretet erejét és csodáját. Ha ez nem így történik, akkor nincs ez a közösségi oldal, nem lehetne a szép zenéket hallgatni, a verseket olvasni és két boldog emberrel kevesebb lenne a világon.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy amikor azt hisszük, valami véletlenül történik, valóban véletlenről van-e szó. A mi történetünk szerintem nem a véletlenek játéka volt. Volt valaki, aki irányította a dolgok menetét, nekünk csak észre kellett venni a felkínált lehetőségeket és élni vele. Hogy ki volt a valaki? A sors, a Jó Isten, vagy mindkettő, netán ez is az is ugyanaz, azt nem tudom. De hogy volt valaki, az biztos, mert ennyi véletlen nem létezik.